Harmincévesen az ember még abban a hitben lép a pályára, hogy a mérkőzést a legerősebb első szervák és a védhetetlen nyerő ütések döntik el. Ötvenkét évesen, túl több száz győri és dunántúli amatőr bajnokin, már pontosan látom: az igazi fölény nem az izomerőben, hanem a tiszta ritmusban, az ízületek kíméletében és az okosan felépített heti étkezésben rejlik.
A tenisz különleges sport: nem engedi meg, hogy elbújjunk. Minden egyes labdamenet azonnali visszajelzést ad a fizikai állapotunkról. Amikor a salakpályán állunk a második óra végén, a testünk azonnal megérzi, mit ettünk az előző napokban, mennyit ittunk, és hogyan pihentük ki a hétköznapi terhelést.
A salak puha, mégis csúszós felülete megköveteli a mély törzsstabilitást és az egyenletes keringést. Nem a hirtelen fékezésekre épít, mint a beton, hanem a finom, csúsztatott megállásokra, amelyek védik az inakat és az ízületeket. Ezt a ritmust azonban nem lehet kizárólag a pályán megtanulni: a mindennapok részévé kell tenni.